Alteregó

Alteregó

   Már megint késik. Tegnap este ellökött magától, azóta is a fotelben roskadok. Ennyi idő után is képes így itthagyni.
   Mindig bocsánatot kér, mindig mondja, hogy nem gondolta komolyan, de rendre ugyanígy járok. Az én érzéseim nem változtak első találkozásunk óta. Az övé mindig változik. Mondja, és érzem is, mikor együtt vagyunk.
   Nagyon jó csapatot alkotunk. Kiegészítjük egymást, amire ő nem képes, én megteszem helyette. Szinte minden éjjel együtt vagyunk.
   Most… mintha… igen! Megérkezett! Hallom, ahogy bajlódik a zárral, kinyitja, majd becsukja az ajtót, és hallom közeledő lépteit.
   - Hogy lehettem… - mondja mellém érve. Gyorsan felkap, és magához szorítva lépeget fel-alá a szobában. – Ne haragudj! Tegnap éjjel nagyon kész voltam. Arra sem emlékszem, hogyan jutottam haza, arra meg pláne nem, hogy veled mit tettem. Ígérem, többet nem fordul elő!
   Nem haragszom rá. Megtehetném, de semmi értelme. Sokkal jobban szeretem, mikor együtt vagyunk, a hangulatváltozásai nem ingatják meg érzéseimet.
   Most egészen csendes, kíváncsi vagyok, mit talált ki ma éjjelre.

***

   Felhők gyülekeznek az égen. Mi fölöttük lebegünk, egymáshoz simulunk, és élvezzük a friss levegőt. Fúj a szél, már-már viharos erejű, de erre van szükségünk, hogy összetereljük a felhőket. Érzem, hogy gyűlik bennünk az energia. Mára nem tervezett nagy vihart, csupán csendesebb esőt, de ennek beindításához is nagy mennyiségű kezdőlöket kell.
   Meleget érzek, rajtam is átvibrál az energia, ami belőle indul, végig a testén, majd a karja között koncentrálódik. Hozzásimulva érzem, hol tart a folyamat. Ki sem kell mondania, mit szeretne, az erő intenzitásából tudom, hogy mit kell tennem. Mert itt jövök én a képbe.
   Benne termelődik az energia, de én segítem felszínre hozni. Rajtam keresztül tör utat magának a levegőben, ő pedig a cél felé irányítja.
   Így megy ez már nagyon régóta. Nekem örökkévalóságnak tűnik, de múltkor mondta, hogy csupán tíz-tizenkét éve talált rám. Abban viszont egyetértünk, hogy nem akarunk megválni egymástól. Ezt minden éjjel mondja.
   Ma még nem beszélt a megérkezése utáni bocsánatkérésen kívül. Nem tudom, mi gyötri. Mindenesetre nem zavarom meg a koncentrálásban.

***

   Miután kiadós, de csendes esőt zúdítottunk a szomszédos országokra, hazarepülünk. Ebben is én segédkezem. Vagy inkább ketten hozzuk össze. Szeretem mozdulatait, ahogy karját maga mellett tartja, lábát hátranyújtja, fejét felszegi. A levegő csíp, de nem érdekel. Megszoktam már, és bármit kibírnék, hogy vele legyek.
   Azt mondta, én vagyok a párja, a társa. Azt is mondta, hogy nélkülem nem tudna élni. Tisztában vagyok azzal, hogy az erejét mindennél előbbre helyezi, de ebben az esetben tényleg rám van utalva. Ha én nem lennék, nem tudná használni.
   Pillanatoknak tűnő együttlét után megérkezünk. Most nem dob el magától, hanem végigfektet az ágyon. Végigsimít rajtam, és magamra hagy.
   Mint minden hajnalban.

***

   Jobb híján emlékezéssel ütöm el az időt. Felelevenítem találkozásunkat, és az utána következő néhány napot, ami mindkettőnknek örömmámorban telt. Azóta eltelt – elmondása alapján – tíz-tizenkét év. Ugyanúgy várom az estéket, mint az elején. Szinte mindig meg is érkezik, de vannak időszakok, amikor hosszú ideig nem jön értem. Ilyenkor nem tudom, mit csinál, sosem beszél róla.
   Hirtelen zajt hallok. Mindig megijedek, mikor a házban hangos csörömpölés visszhangzik.
   Közeledik a zaj. Azt hiszem, most nem a szomszédok azok, hanem ő jön.
   … és dühös. Hú, de rég volt dühös! Legszívesebben tapsikolva ugrálnám körbe a lakást, de inkább kíváncsian várom, milyen lesz ma.
   - Ezt nem tehetik meg velem! – mondja mérgesen, miután becsapja az ajtót. – Merre vagy? – szólít. Megáll az ajtóban, és felderül, mikor meglát. – Legalább rád lehet számítani. – Magához ölel, és kivisz a szobából.
   Folyamatosan morog, motyog, alig hallok valamit.
   - Majd én megmutatom nekik! Nagyon megmutatom! Meg én! Tudom, hol laknak! Megtanulják, hogy figyeljenek oda jobban a kisemberre is! Mert az a kisember visszavághat. – Ez utóbbit már vigyorogva mondja, de szeme elárulja, hogy nem sok jóra számíthatnak, akárkikről is van szó.
   Rekordidő alatt elkészülünk, és útnak indulunk. A városban szállunk fel, senki nem vesz észre minket. Nem akarnak észrevenni. Jelentéktelennek tűnünk a szemükben, nem tudják, hogy hamarosan akkora vihart kapnak a nyakukba, hogy teljesen megáll az élet.
   Mert most dühös, én pedig örülök. Szeretem, mikor dühös, mikor nem rám dühös, mert ilyenkor könnyebben és nagyobb energiát ad le, sokkal látványosabb eredménnyel.
   Félig kiterjesztett karral szállunk fel, már most érzem, ahogy melegszik, én is melegszem. Még mindig morog, de nem figyelek rá, inkább az erőre koncentrálok, hogy mit fogunk belőle alkotni. Körülöttünk már most gyűlnek a felhők, egyre sötétebbek, amit még a koromsötét éjszakában is lehet látni. Eltakarják a csillagok és a Hold fényét, és a mit sem sejtő földön maradt lények hamarosan megtudják, milyen, amikor ő igazán dühös.
   Megállunk valahol a felhők felett. Oldalra nyújtott karral állunk, szokásosan hozzásimulok, és várom az utasításokat.
   - Egyetlen barátom, mutassuk meg nekik, kinél van a hatalom! Nagyon nagy vihart erre a területre, hatalmas szeleket, villámot és dörgést, esőt és jeget, mindent, ami csak létezik! – kiáltja a lehűlő levegőbe.
   Gyűlik az energiája, érzem, ahogy elektromosan pattogva kiterjed egész testére, majd rám is átragad, felületünkön apró szikrák jelennek meg. Már érzem, ahogy egyre nagyobb mennyiségben áramlik elő belőle, karjait egymáshoz közelíti, és a segítségemmel szétteríti az alattunk lebegő felhőkben. Azok egy pillanatig nem változnak, majd hatalmas villámlás kíséretében nekiáll szakadni az eső, dörögni az ég.
   Ameddig ellátunk, egybefüggő felhőtakaró borítja az eget. Lejjebb ereszkedünk, hogy pontosabb utasításokat adjunk a viharnak. Villámok között cikázunk, menekülünk előlük, kergetjük őket. Esőáztatta testünk könnyen röppen egyik felhőrészről a másikra, annyi energiát termel, hogy most ezt is megtehetjük. Felemelő érzés, mikor a legnagyobb vihar közepén lebegünk, és tudjuk, hogy ezt mi idéztük elő. Ő nagyokat nevet, én csupán boldog vagyok. De ez a boldogság semmilyen szóval nem fejezhető ki. Át kell élni ahhoz, hogy tökéletlennek tartsunk minden szót. Azt az érzést nem lehet szavakkal körülírni, amikor tudom, hogy én vagyok a legrosszabb rémálom, ennek tudatában vagyok, és élvezem. Élvezem, hogy az én kezemben van az irányítás. Hogy semmit nem tehetnek ellenem.
   Órákon át tartó égzengés után kissé megnyugszik. Már éppen indulnánk vissza, mikor az utolsó villám egyik nyúlványa elér minket. Fájdalom hasít belém, szisszenéséből tudom, hogy ő is megsérült. Az oldalunkat érte a villám, de nem tett bennünk akkora kárt, amit néhány nap pihenés ne tudna orvosolni.
   Lassabban, mint eddig, de még sötétben hazaérünk. A bejárati ajtó melletti tükörben megnézzük a kissé füstös területet. Én őt nézem. Ritkán látom így magunkat.
   Nem érzek semmit, rajta viszont aggodalmat fedezek fel. Miattam aggódik.
   Óvatosan végigfektet az ágyon, és mellém fekszik. Látom rajta, hogy nagyon fáradt, minden erejét a viharba ölte, szeme majd’ lecsukódik.
   - Holnap, ígérem, holnap megteszek mindent azért, hogy újra ép legyél – suttogja, majd leejti fejét.
Boldog vagyok. Még soha nem maradt velem, bármennyire is fáradt volt. A sérülés nem fáj, egyáltalán nem érzem. Csak arra tudok gondolni, hogy itt van velem.
Ha kell, minden éjjel megsérülök, csak hogy velem maradjon.


Darolyn Hawks
2010. július

Grapes kérésére, javított változat.