Sziasztok!

Nagyon ég a fejem, hogy ennyire ritkán járok fel. Annyi minden leköti a figyelmem és rabolja az időm, hogy a blogra mostanában ritkán jut időm.

Ani, Artie, tőletek is elnézést kérek, hogy Eltannal nem haladok, de biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor nekieshetek, és akkor szeretném felvenni veletek a kapcsolatot.

Engesztelésként hoztam egy kis részt egy még egyáltalán nem kész történetből. Tudom, tudom, sovány vigasz, de hátha...

   Gyümölcsös napunk van. Vannak szekrényes napok, dobozos napok, és vannak zöldséges és/vagy gyümölcsös napok.

   A város körüli hegyek arra kényszerítik az erre közlekedőket, hogy a néhány kijelölt útvonalon haladjanak. A nyugati városrészben például csak egy bejárat található – vagy kijárat, ha úgy jobban hangzik –, északon és délen kettő-kettő, keleten pedig négy.

   Az alagutakat nem az ittlakók alakították ki, a város földrajzi elhelyezkedése ilyen szerencsétlen. Yval a kontinens keleti szélének közelében fekszik. Jobb lenne, ha inkább nyugatra néznének a főbb be- és kivezető utak, de nyugatra sokkal meredekebbek és terjedelmesebbek a hegyek. A város előnye – az elszigeteltség –, egyben a legnagyobb hátránya is – nehéz megközelíthetőség.

   De hogy kik voltak azok az őrültek, akik pont ide telepedtek le…? Önellátó várost akartak létrehozni, csak azt felejtették ki a képletből, hogy előfordulhat, hogy a későbbi lakosok nem járják a számukra kijelölt utat. A város külső részein még most is termelnek élelmiszert, és a kézművesek is megélnek, hosszú távon viszont nem képesek ellátni egy milliós várost.

   Ezért van szükség a raktárakra.

   A nyugati kapu közelében nagy alapterületű raktárak találhatók. Régóta dolgozok itt, viszonylag nyugis meló. A mozgás is nagy, a rendszeresen visszajárókat egy kezemen meg tudom számolni.

   Alkalmi, néhány napos munkát is lehet vállalni, akár csak néhány órára is be lehet állni, a főnök rendesen fizet.

   Az a dolgunk, hogy a kívülről érkező árukat a helyi raktárba pakoljuk át, amiket aztán a város többi részébe szállítanak.

   A főnök az elején mindig megkérdezte, hogy hány óráig számítson rám az adott napon, aztán az idő múlásával ez elmaradt. Ha jövök, tizenkét-tizennégy órát maradok egyhuzamban.

   Ebéd után mentem, hogy felvegyem a fizetséget, és megakadt a szemem az almás ládákon. Amikor még csak messziről figyeltem Devynt, többször is láttam, hogy a zöldségesek előtt elhaladva végigpásztázta a kínálatot, és bizonyos alkalmakkor csalódottan ment tovább, máskor meg bement, és kisebb zacskóval a kezében távozott.

   Hetekig figyeltem, ahogy ezt játssza, és próbáltam kitalálni, melyik zöldség vagy gyümölcs kelti fel a figyelmét. Egyszer sem láttam, mit vett, mert vagy papír zacskót kapott, vagy táska volt nála, és abba pakolt.

   Aztán nem bírtam, feladtam, és beismerve vereségemet, megkérdeztem Travist, mit szokott vinni neki.

   Most épp egy halom olyan almába botlottam, ami sok bosszúságot okozott. Kívülről nagyon piros, már-már sötétbordó, belülről nagyon világos, kemény húsú, és kissé savanykás-fűszeres ízű. Ez Devyn kedvence.

   Amikor a főnöknél voltam, mondtam neki, hogy vinnék néhány szem almát. Még sosem vettem semmit, pedig tudom, hogy lehet, sok ideiglenes munkás is vitt haza ezt-azt, de eddig nem éreztem kényszert, hogy én is ezt tegyem. A főnök csak annyit kérdezett, hogy melyikből, és amikor rámutattam a ládára, a négy legnagyobbat kivette, és papírzacskóban a kezembe nyomta. Nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mennyivel jövök, mire csak megrázta a fejét, és elküldött.

   Félúton járok Noel lakása és a raktárak között. Azért kell annyira korán kelnem, mert gyalog egy óra, hogy kijussak a nyugati kapuhoz, pedig elég nagyokat lépek. A négy almából kettőt megettem, a másik kettőt Devynnek szánom. Gondoltam, hogy mindet neki adom, de biztos vagyok benne, hogy annyit nem tud megenni.