Napkitörések

Ezt olvastátok?

Működik az asszociáció

Van, amikor pillanatok alatt végigfut rajtam egy asszociációs hullám. Látok-hallok valamit, és egyből átlibben a gondolatom valami másra, és megint, és megint, és azt veszem észre, hogy kilométerekre járok a kiinduló ponttól, amit egy az egyben el is felejtettem.

Most például megint eszembe jutott, hogy megboldogult lánykoromban mit szerettem volna, milyen szerettem volna lenni.

Vörös haj, szeplő, szemüveg.

Nos, ebből kettő még csak-csak megoldható, de a harmadikhoz genetika is kell.

A szeplőről így sajnos lemondhatok. Bezzeg az öcsém...

Húsz évig rövid volt a hajam. Régen a leghosszabb állapotában a vállamig ért. Kb. 15 évvel ezelőtt. Egyébként meg átlagosan öt-hét centis volt. Aztán elkezdtem növeszteni, hat évvel ezelőtt, és most októberben vágattam le az eddigi leghosszabbat. Muszáj volt, mert már kényelmetlen, kellemetlen volt.

Hiányzik. Most megint növesztem. Vagyis folyamatosan. Egyébként váll alá ér.

És tudjátok, mit? Érdemes volt megnöveszteni, mert ha hosszú, vöröses árnyalata van. Ha úgy süt rá a nap és/vagy a lámpa, vagy olyan samponnal mosom meg, vöröses árnyalatú.

Tehát a haj kipipálva.

A szemüveg egyszerű, az már megvan egy ideje.

Volt néhány évvel ezelőtt középsulis osztálytalálkozónk, néztük a tablót, az osztályfőnök meg a képek alapján mondta, hogy ki volt ott és ki nem, és amikor hozzám ért, simán átugrott, pedig ott álltam mellette. Mert rövid hajjal és szemüveg nélkül hagytam ott, és hosszú hajjal, szemüveggel jelentem meg öt évvel később.

Ja, és még egy "élmény". Volt olyan időszak, amikor négyen "bandáztunk": három hosszú vörös hajú, szeplős, szemüveges lány, meg én, a semmi szeplő-szemüveggel, és rövid barna hajjal.

Hogy honnan jött ez? Filmet néztem.

Van néhány színész, akinek igyekszem megnézni az összes filmjét.

Ilyen Johnny Depp. Rengeteg filmjét láttam. Vagy Josh Hartnett, Christian Bale. De Brad Pitt-tel, Robin Williamsszel is így vagyok.

Meg aztán Christopher Nolan filmjeit is nagyon szeretem.

Most este néztem egy filmet, amit már régóta szerettem volna látni, és talán csak pár percet csíptem el belőle az évek során.

Nagyon szeretem a főszereplő színészt, a játékát, hogy különböző filmekben más és más, vagy akár egy filmen belül is változik; a megjelenését; a hangját, legyen az beszéd vagy ének; vagy csak úgy önmagát.

Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára filmen... Ha jobban belegondolok, tudom, néhány hónapja. De előtte? Régen.

Hogy megnéztem ezt a filmet, rájöttem, hogy még mindig oda vagyok érte. Most éppen sötét haja volt, de egyébként vörös... és szeplős... és a szemüveg is jól áll neki.

179 centi, úgyhogy a magassága is pont oké.

Ha az imdb-n felsorolt 57 filmjéből kiveszem

- a négy legfrissebbet, amit még be sem mutattak

- a négy rövidfilmet

- a hét tévésorozatot

- aztán van három szinkronizálás - amiből kettőt láttam

marad 39, és ebből láttam 14-et, plusz az a két szinkronizált mesét.

Oké, ez nem nagy mutatvány. De a többit is ismerem, úgyahogy, csak nem láttam.

És nyugodjatok meg, ez most nem rejtvény lesz, nem kell találgatni, hogy kiről van szó.

Szerintem a vörös hajról már rég rájöttetek. (Meg a letekeréstől.)

Ezt a filmet néztem:

A filmet nem véleményezem, de bemásolok ide néhány kedvencebb képet, egyik kedvenc színészemről.

Mi kezdődik így?

"Mindenkinek van egy angyala. Egy oltalmazó, aki vigyáz rá. Sosem tudhatjuk, épp milyen alakot ölt.

Egyszer egy vénemberét. Máskor egy kislányét.

De ne hagyd, hogy becsapjon a látszat. Erősebb ő bármelyik sárkánynál.

Mégsem azért kísér, hogy harcoljon helyetted. Hanem hogy a színpad széléről a füledbe súgja: hatalmad van az általad teremtett világok felett.

[...]

És mi ennek ellenére sem hiszünk az angyalban, meggyőzzük magunkat, hogy nem létezik.

Ám ő mégis megjelenik. A legváratlanabb helyen, a legváratlanabb időben. Bármilyen alakban szólhat hozzánk. Ha kell, túlüvölti a démonokat is. Felráz minket. Új küzdelemre sarkall."

Csak úgy

Mostanában sokszor rámtör az az érzés, hogy csak úgy szimplán, minden ok nélkül ordítani tudnék. Ha körül kéne írnom, hogyan és mint tenném ezt, a "nonfiguratív" és a szimpla "ááá" között döntenék. Mármint nem skálán jelölve, hanem felváltva: az egyik vagy másik között.

Sokszor tudom az okát, sokszor meg csak úgy bevillan egy kép a fejemben, hogy de jó lenne ezt tenni. 

Ez azért szokatlan, mert csendes vagyok. Sokat hallgatok, és ha beszélek, általában azért nem értik, mert túl halk.

Hogy miért nem teszem?

Miért nem teszem azt, amit valójában szeretnék?

Ami sokszor lejátszódik a fejemben, hogy tennék?

Mert akkor nem EBBEN a világban élnék.

A civilizáció nem fogadja el a valóságot. a másságot. semmit nem fogad el.