Ezt nézzétek, mit kaptam Zorától!
Nemrég még azt sem tudtam, mi az a blog. A hozzászólásokat a hírek végén, különböző honlapokon láttam, néha bele is olvastam. Néhány hete rábukkantam egy blogra, aztán még egyre, és egyre többre, még a kedvencek közé is betettem, de még mindig nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a jelenségnek.
Aztán láttam az ajánlásokat, bekukkantottam ide-oda, és elcsodálkoztam.
Miért olvasunk mi külföldi szerzőket, fordításban, ha itthon is rengeteg, nagy képzelőerővel ellátott fiatal ír?
Oké, kell a változatosság. Meg a várakozás. Míg a könyveknél a szerző következő könyvét várom, addig itt a következő fejezetet. Minden alkalommal elcsodálkozom, hogy hogyan lehet ilyen jól alakítani a történeteket.
Ezt most nem hízelgésnek szántam, hanem valóban így gondolom. Ott van pl.:
zora kilbone.
Mikor rátaláltam, és beleolvastam a Mágikus történetbe, leesett az állam. De komolyan. Két fejezet után azt gondoltam, milyen jó, hogy ennyire
későn értem oda, mert már négy vagy öt fejezet kész volt. Mert nem tudtam volna várni
Az igazságra. És még mindig nem látom át az egészet.
Olvastam egyszer egy könyvet, ami folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet. Minden fejezet emelkedőn indult, és végig izgalomban tartott. Ő volt Bram Stoker. Dracula.
Titeket olvasva (lásd a folyamatosan bővülő Őket követem figyelemmel sávot), ugyanezt érzem. Persze, olvasok könyv könyveket, elektronikus könyveket, de mégiscsak más, ha kapcsolatot tarthatok a szerzőkkel, akik elérhető közelségben vannak.
Régen írtam naplót. Kis füzetbe, nagy füzetbe, papírokra, aztán mikor megtanultam gépírni (áldom magam, hogy szakközépbe mentem, nem gimibe:)), jött a digitális dokumentum. Ezek azóta is megvannak, sok lemezen sokfelé, de a papírt nem digitalizáltam. Most nem igazán naplóra van szükségem, hanem egy helyre, ahol tárolhatok. Emlékeket, kitalált történeteket, képeket, linkeket. Amolyan "ha nem oszthatom meg senkivel, megosztom mindenkivel"-alapon.
De persze lesz, amit nem örökítek meg, a túl személyeset megtartom (pirulás). Ez versre vonatkozott. De ebéd után keresek olyat, amit fel is teszek.
Be kell vallanom valamit.
Úgy indultam, hogy csupán a magam szórakoztatására nyitok oldalt. Pár napig szemeztem a könyvjelzővel, aztán beletörődtem sorsomba. A Darolynt névjegyzékben találtam, az Yval-történetben nem használtam fel, megtartottam magamnak. Viszont a Hawks nem tudom honnan jött. Tegnap megláttam egyik könyvtárcímemet: tony hawk's. Lehet, hogy tudat alatt innen?
Szóval úgy indultam, hogy "kit érdekel, ha senki sem olvas, nem az a lényeg", aztán ott találom magam, hogy két díjat is kapok, három személytől.
Ez azért nem semmi, mi? :) :)
Sokszor megkaptam, hogy szálljak vissza a földre, itt éljek, és kívülről ezt is tettem. Tisztában vagyok a napi dolgokkal (legtöbbel) (nagyjából) (na, jó, azzal, ami érdekel), de az agyam sokszor máshol jár. Alsós koromban írtam néhány verset, de már el sem merem olvasni, annyira égő. (Azért megkeresem, ha hazamegyek - hamarosan -, és valószínűleg feltöltöm.) Felsőben könyvet kezdtem írni, de jobban élveztem a nevek kitalálását, mint a történetet, meg aztán el is rontottam, mert minden megnyitásnál (ja, ez már gépen ment, de még csak két ujjal) elölről kezdtem olvasni. Így eljutottam odáig, hogy a történet elejét kétszázszor átírtam, de sosem fejeztem be. És ez évekig ment.
Aztán semmi. Egyetemen kezdtem el haikukat írni, hála Fodor Ákosnak, nagyon szeretem a verseit. Aztán álmodtam. Eltelt egy kis idő, és egy történet alakult ki bennem. Nem, ez nem Yval. Az később jött. Szóval írtam két fejezetet, és nagy hibát követtem el. Megmutattam a páromnak, aki nem értett belőle semmit. Nem baj, mondtam, hisz ez az eleje. De rá kellett jönnöm, ha mást, máshogy írnék, az sem tetszene neki. Azért, mert máshogy gondolkodom. Jobb lenne, ha azt mondanám: máshogy, mint mindenki. Sokszor elvicceli, hogy amíg a nép vízszintesen gondolkodik, addig én függőlegesen.
Háát... lehet benne valami.
Visszatérve. Yvalt már nem mutattam meg neki. De tudja, hogy írom.
A blogot sem mutattam meg neki, de tudja. Nem szólt semmit, csak egy "szerinted olvasni fogják?"-ot. Azt válaszoltam, nem számít.
De azért ő kint van ám!! Hihi, csak nem tud róla, hihi.
Nem, nincs rajta cowboykalap (vagy ahogy az öcsém írja: kaboj).
Ja, és még írtam két novellát, évekkel ezelőtt, és nagy okosan jelszóval védtem. Igen szerencsésen. De megteszek mindent, hogy feltörjem, és akkor azokat is felteszem.
Hova akarok kilyukadni? Igen. A hozzászólások. Tanultam, meg tapasztaltam is, hogy milyen fontos a visszajelzés. Elhatároztam, hogy nekem nem lesz fontos. Hiszen csak azért írok ide, hogy biztonság esetén meglegyenek a dolgaim. De aztán nem bírtam ki, és... írtam hozzászólást. És fogok is írni, az már biztos!
Akkora a közlésvágy bennünk, hogy megosztjuk történeteinket, aztán várjuk, mit szólnak hozzá. Gondolom pszichológiailag meg lehet magyarázni, de ebbe nem megyek bele.
Jólesik, na! Ha azt olvasom, hogy tetszik, amit írok, máris jobb kedvem lesz.
Bár én nem szeretem a kritikát. A dicséretet sem. Egyiket sem tudom kezelni. Vigyorgok egy nagyot, és legyintek: áh, semmiség. De belül...!!! Na, az a valami.
Szóval nagyon sokat jelent nekem ez a díj, és a tegnapi is. Nagy megtiszteltetés, hogy "megismerhettelek" titeket, és igyekszem meghálálni.
