NEM SZEMNEK VALÓ, NEGATÍV ÖMLENGÉS
...apró baromságok annyira fel tudják nyomni az agyam, hogy legszívesebben felrobbannék vagy felrobbantanék valamit.
A teremtés csúcsa az ember, mégsem képes olyan szatyrot létrehozni, ami 30 dekánál többet is elbír. Így kénytelen voltam málhás szamárként, minden harmadik padnál megállni a város közepén, hogy az újra szétszakadt szatyrot máshogy struktúráljam, de a végén már majdhogynem ölben vittem. Mert ugyebár a boltban nem lehet kettő darabot venni, a legkisebb kiszerelés öt kiló. És mivel kerék nélküli életet élünk, nincs csomagtartó vagy hátsóülés, ahova bedobálom a cuccot, kézben, gyalog viszek mindent.
És a teremtés csúcsa az ember. A hangyák testtömegük sokszorosát (50) is el tudják cipelni. Erre itt vagyok én, aki tíz kilót sem képes felemelni, pedig csak a tömegem egyhatoda.
Aztán ott vannak a teremtés koronái. Enni, azt tudnak. De mosogatni? Inkább kidobják a tányért, minthogy mosogatószivacs után nyúljanak. Vagy ami még rosszabb, a saját dolgait (amiből eszik) elmosogatja, de az összes többit (ami az én termésem, vagy amiben a kajája készült) otthagyja.
Mert hogy kezdődik a főzés? Először elmosogatok, mert az előző napi főzése után sem mosogat el. Csak teletölti vízzel az edényt, és otthagyná hetekig, ha nem lennék. Aztán hetek után csodálkozna, hogy miért büdös a víz. Ahelyett, hogy azonnal ellötykölné. Töredék vízzel meg lehet oldani, kevésbé pazarló. És nem büdös.
Aztán főzés, utána/közben mosogatás.
Aztán őutána is mosogatás.
És csodálkozok, hogy már pusztán akkor elkezd vérezni a kezem, ha behajlítom az ujjaimat.
És ott vannak a szomszédok. Külön állatfaj. Az a legnagyobb gond, hogy hangos. De akárhova költözünk, mindenhol zavarnak. Ilyenkor kezdek el azon gondolkodni, hogy ezután is bárhova költözhetünk, de tényleg körbenézhetünk a beköltözés előtt, biztos, hogy a legrosszabb szomszédokat fogjuk ki. Akik ráadásul cigiznek is.
És ilyenkor vágyom a legjobban egy kis sziget után, ami nagyon-nagyon távol van a lakott helyektől.
De ez a test készít ki a legjobban. Komolyan, sokszor úgy érzem magam, mint a formába erőltetett görögdinnye. Vagy mint amikor hozzászoksz valamihez, ruha, rendszer, bármi, és hirtelen megváltoznak a paraméterek, és nem találod magad.
Nagyon sokmindent, sokszor nyilvánvaló dolgokat sem érzékelek, az olyat viszont, ami idegesít, azonnal, kilométerekről.
Vagy a hőmérséklet. Ha kicsit hideg van, már megfagyok, ha kicsit meleg, izzadok, mint egy ló.
Képtelen vagyok felfogni, pedig tudom, bizonyítottam magamnak, hogy karra nem tudok gyúrni. Oszloplábaim vannak, de ha emelni, cipelni kell, nem bírom megmozdítani a nagyot. És nem csak bebeszélem magamnak.
Otromba. Az emberi test - persze néhány kivételtől eltekintve - otromba. Komolyan, még némely kutyák is milliószor kecsesebbek.
Tudom, milyennek érzem magam belülről. A tükör szerint egy cseppnyi hasonlóság nincs a belső és külső kép között. Semmi. Ezért is utálom a tükröket.
De leginkább ezt a testet. Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy mennyire ellenem dolgozik, akadályoz, hátráltat, ellehetetlenít, kikészít.
EZ az, ami a legjobban bosszant, és emészt, és felemészt.
