Nincs előzmény, nincs következő fejezet. Csak egy jelenet, amit láttam, és leírtam.
Grapes unszolásának köszönhető, hogy most itt van.
Zihálva ébredek, immár sokadszorra. Újra Yvalban, újra rémálmok közt. Hátamra dőlnék, de szárnyamba fájdalom nyilall. Tyler felkapcsolja mellettünk a kislámpát, és hunyorogva figyeli, ahogy leügyetlenkedem magam az ágyról. Hosszú ujjú pólót húzok, bár tudom, gyakorlatilag semmi értelme.
Kilépek a folyosóra. A plafon és a padló szélén végigfutó halványkék fénycsík elég világosságot ad ahhoz, hogy tisztán lássak. A konyhába érve felnézek az órára. Hajnali három. Legszívesebben rohannék egy kört a tömb körül. Elönt a keserűség: nem mehetek ki.
Automatikusan a vízforralóhoz nyúlok, de az utolsó pillanatban meggondolom magam. Most nincs kedvem teát inni. Nincs kedvem meleget inni. Körbenézek a hűtőben, hátha maradt valami iható. Szerencsém van, találok az ajtóban egy üveg almalevet.
Kiveszem, hogy melegedjen, és bár nem szeretnék, mégis visszamegyek a vendégszobához. Mikor kinyitom az ajtót, meg sem lepődök, hogy Tylert az ágy szélén ülve, menetkészen találom.
Szó nélkül megfordulok, és visszamegyek a konyhába. Két pohárba töltök az üvegből.
Tyler elveszi az egyiket, és kissé eltávolodik.
- Hogy érzed magad? – kérdezi félúton állva Noel ajtaja és köztem.
Most meglepődöm egy pillanatra, aztán elpattan bennem valami.
- Feszült vagyok. Ideges. Kicsit besokalltam. Kicsit elegem van.
Tudnám még folytatni, de inkább nekiállok járkálni.
- Nincs itt Noel – mondja halkan Tyler.
- Nem, nincs itt.
- Ha itt lenne, nyugodtabb lennél?
Megrázom a fejem. Lehet, hogy nyugtató hatással van rám, a gondolataimat nem tudja átalakítani.
Gyorsan lehajtom a hideg almalevet. Megborzongok. Jólesett, szükségem volt a folyadékra, és tudatában vagyok annak, hogy ez a kevés hideg is milyen károkat okoz bennem. Mégis megittam, ráadásul szándékosan.
- Devyn – hallom halkan a nevemet.
Észre sem vettem, hogy már megint „nyújtom a gerincem”. Az utóbbi időben elég sokszor megesik, hogy kissé előrehajolok, kezemmel a lapockáim közötti izmokba kapaszkodok, begörbítem a hátam, és bár a szárnyam csukva van, olyan érzés, mintha kinyújtanám. Jólesik, így kissé tudok könnyíteni a felgyülemlett energián.
Felegyenesedek, ugyanakkor magamba roskadok. Kihúzom az egyik bárszéket, és felkapaszkodok rá.
- Nem bírom ezt a bezártságot. Mozognom kell, úgy érzem, beálltak a szárnyaim, napok óta ki se nyújtottam őket, nehogy leverjek valamit. Zavar, hogy minden éjjel arra ébredek, hogy fázom, és zavarnak a rémálmok. Zavar, hogy itt vagy, hozzámérsz, érzem is a meleget, mégsem használ. Zavar Noel, mikor itt van, mert tompábban érzem magam, és zavar, ha nincs itt, mert akkor ideges vagyok. Zavar, hogy fázok, és nem tudok pulóvert húzni a hátamra. Zavar, hogy nem tudok rendesen leülni, hátradőlni, a hátamon feküdni, néha menni sem, fürödni meg pláne. Zavar, hogy nem mehetek ki még a folyosóra sem, és zavar, hogy nem látom a napfényt.
Megrázom a fejem, majd kezembe hajtom.
Percekig így vagyunk. Nem hallom, hogy mozdulna, én is mozdulatlanul ülök. Csak légvételeim folytán emelkedő szárnyam ad hangot, ahogy súrolja a konyhapultot.
- Mi történik veled? – szólal meg Tyler.
Nem tudom. A doki minden másnap eljön, megvizsgál, beszélgetünk, és mindig ugyanazt mondja: egészséges vagyok, és nem is lesz semmi bajom.
Pedig mégis van valami gond. Sosem voltam ilyen ideges. Sosem hullámzott ennyire a hangulatom.
Nem válaszolok Tyler kérdésére. Megrázom a fejem. Úgy látszik, fejrázós napjaim következnek. Szerintem ennek jobban örülnek majd, mint a gerincnyújtós napoknak.
Halk lépteket hallok, koppanást, majd újfent lépteket. Tyler végigsimít hajamon, vállamon. Úgy emel fel a székről, mintha súlytalan kismacska lennék. Nyaka köré nyalábolom a karom, dereka köré a lábam. Velem együtt ül le a bárszékre.
Fogalmam sincs, mi járhat a fejében.
De nagyon remélem, hogy az, ami az enyémben is, már hetek óta. Mióta újra Yvalban vagyunk.
